Kinézett az ablakon, és csak a szürkeséget látta. A
reménytelenség, az egyhangúság és végtelen szomorúság töltötte be a szobát és a mindennapjait is.
Miért kell neki még mindig itt lenni?
Számtalanszor feltette magában ezt a kérdést, de a sötétség nem adott választ.
Azt tudta hogy a családjától nem kaphat segítséget. A bátyja a keménységet és az érdektelenséget
választotta páncélnak. Édesanyja folyamatosan dolgozott, hogy
családfenntartóként megfelelően el tudja
őket látni. Apját nem ismerte. Hiába
kérdezte a múltról, a válasz mindig hallgatás volt.
Gabi ölni tudott volna
édesanyja egyetlen elismerő szaváért vagy csak a mosolyáért . Ha voltak is az
anyjának gyengéd érzései a gyermekei iránt, azt a kemény évek alattomosan és
fokozatosan kiölték a lelkéből. A testvérével jó volt ugyan a kapcsolata, de ez
a család a meghittséget még hírből sem ismerte. Kimondatlanul is egymást hibáztatták a múlt
tragédiáért.
Szinte naponta sulykolták belé, hogy ha nem vagy gazdag,
akkor nem érsz semmit. Mindig, minden a munkáról és a pénzről szólt, amit
folyamatosan élére kellett állítani, hogy meg tudjanak élni. Korán megtanulta, hogy neki is keményen meg
kell küzdenie mindenért. Míg a kortársai
bulizással, vásárlással és szórakozással töltötték az idejüket, ő otthon vagy a
közeli étteremben dolgozott, méghozzá igen keményen. A vidámságot és a nevetést egy álomnak vélt, amiből felébredve ott fogadta a rideg valóság. Irigykedve figyelte , ahogy a vele egykorú lányok bandáznak és a
fiúkkal flörtölnek.
A sivárság jellemezte a mindennapjait, a változás minden
lehetősége nélkül. A főnöke egy igazi basáskodó barom , aki folyamatosan
piszkálta.Nem volt más választása, tűrnie kellett. Megfelelő végzettség híján
azt a munkát kellett elvállalnia, ami éppen akadt. Szép lány volt , de biztos anyagi háttér nélkül ezt sem alkalma, sem lehetősége nem volt
megmutatni. A városukban a pénz egyet
jelentett a szépséggel.
Aznap reggel ugyanolyan egykedvűen ébredt, mint addig. Anyja
szótlanul tett – vett a konyhában, még a köszönését is alig fogadta. Testvére
az újságjába merült. Ahogy körbenézett
maga körül a metrón, mindenhol szomorúságot és monotóniát látott. Az emberek
nem léptek ki a saját világukból, még egy pillanatra sem.
Amint belépett az étterembe, a változást érezte a levegőben.
Látszólag minden ugyanúgy volt mint
eddig. A főnöke szokás szerint halálra dolgoztatta.
Igencsak estébe hajlott az idő, amikor egy szegényes külsejű
idős hölgy lépett be az étterembe.
Többen azt gondolták, biztos hajléktalan a nő, ráadásul elég éhesnek
tűnt.
- - Már megint itt van?! Mit keres itt ?!- csattant
fel a tulaj. – Minden este ide eszi a fene! Hogy néz ki?! Nem veszi észre, hogy rontja az
üzletem hírnevét ?!
Mindezeket persze jó hangosan mondta, amivel az idős nőt
igen kínos helyzetbe hozta. A többi vendég szemlesütve igyekezett tudomást sem
venni erről a közjátékról.
Gabi a pult mögül figyelte a jelenetet. Ő szégyellte magát a
főnöke helyett. Ekkor olyasmi történt , amire senki sem számított. Teri néni –
így hívták az idős hölgyet – leült az étterem közepén álló asztalhoz, és mintha
mi sem történt volna magához intette a lányt.
- - Jó estét kívánok. Sikerült választania? –
hangzott az udvarias kérdés a lány részéről.
- - Igen kedvesem. Nekem sikerült. És magának?
A lány nem értette a kérdést. A nő nem tudhatta hogy –
honnan is tudhatta volna – hogy neki nincs választása. Abban kell élnie amibe
született.
- - Nekem nincs választásom – mondta szomorúan.
- - Választás mindig van.
Gabi hitte is, meg nem is.
